Történelmileg az emberek különféle anyagokat használtak páncélként, hogy megvédjék magukat a sérülésektől harci vagy veszélyes helyzetekben. A legkorábbi páncélok és pajzsok állatbőrből készültek. A technológia fejlődésével a fémet páncélok készítésére is felhasználták. A lőfegyverek 1500 körüli feltalálásával azonban a fémpáncélok hatástalanná váltak. Csak a kőfalak és a természetes akadályok nyújtottak valódi fegyvervédelmet.
Puha páncél
A puha páncélok egyik legkorábbi példája az ókori Kína, ahol a páncélt selyemből készítették. A puha páncél első feljegyzése az Egyesült Államokban csak a 19. század végén történt. Abban az időben a katonaság megvizsgálta a selyemből készült puha golyóálló mellények alkalmazásának lehetőségét. Ez a projekt még az Egyesült Államok Kongresszusának figyelmét is felkeltette William McKinley elnök 1901-es meggyilkolása után. Noha ez a puha páncél hatékonynak bizonyult a kis-sebességű lövedékek ellen (400 láb/másodperc vagy annál kisebb sebességű golyók), nem nyújtott védelmet a kézifegyverek új generációja ellen.
Golyóálló mellények
A golyóálló mellények következő generációja a második világháború alatt készült ballisztikus nylon golyóálló mellény volt. Ezt a fajta páncélt elsősorban a repeszek elleni védelemre tervezték, de a legtöbb kézifegyverrel és puskával szemben hatástalan. Ezenkívül terjedelmes és nehézkes. Csak az 1960-as évek végén fedeztek fel új szálakat, amelyek lehetővé tették a mai levehető páncélzatot. Az Országos Igazságügyi Intézet kutatási programot indított olyan teljesítményszabványok kidolgozására, amelyek meghatározták a rendőri páncélok ballisztikai védelmi követelményeit. Ez a kutatás gyorsan egy új anyag felfedezéséhez vezetett, amely könnyű, kiváló ütésállóságú szövetté szőhető.
